Love story 1986 - 2004

1986. július 17. Nagy izgalommal ébredtem, mert tudtam, hogy aznap táborba utazom. De arról még nem sejthettem semmit, hogy életem legmeghatározóbb napja vár rám.

2004. július 17. Tudom, hogy ezen a napon is nagy izgalommal fogok ébredni - már, ha egyáltalán tudok majd aludni valamit -, s azt is tudom, hogy ez a nap életem egyik legfontosabb és legboldogabb napja lesz.

De kezdem a legelején ott, annál a 18 év előtti csodálatos júliusi napnál....

Csupán egy 12 éves vidám gyerek voltam akkor - igazán gyerek. Ezért eszembe sem jutott, hogy hamarosan megérintheti szívemet egy nem várt szerelem. Pontosabban "a szerelem".

Tehát elutaztam Zánkára az Úttörővárosba. Az első nap csupán "beköltöztünk", s aztán minden energiánkat arra fordítottuk, hogy este a tábornyitó ünnepség utáni diszkón a legjobb formánkat hozzuk. Ruhákat próbálgattunk, frizurákat ügyeskedtünk egymásnak....

Aztán eljött a nap fénypontja, az a bizonyos buli. Táncolgattunk a lányokkal, de azért fél szemmel a srácokat méreggettük, hogy vajon lesz - e olyan, aki felkér minket?

Aztán egyszercsak ott állt előttem és feltette a kérdést, amit már nagyon vártam, de amitől nagyon féltem is: "Jössz táncolni?" Mire én nem azt mondtam, amit a szívem súgott, hogy :"Igen, igen, igen!" , hanem hirtelen zavaromban és félelmemben, hogy most ott kell hagynom a lányokat, azt feleltem: "Idegenekkel nem táncolok!" Persze a következő pillanatban már megbántam, hiszen tetszett nekem az a fiú és szerettem volna, ha újra próbálkozik, de a viselkedésem után ez eleve kizárt volt. Szomorúan telt az estém, mert csak arra tudtam gondolni, hogy miként tudnám megismerni Őt!

Aztán megszületett a megoldás. Megkértem az egyik barátnőmet, akinek Ő az osztálytársa volt, hogy mondja meg neki, jöjjön a társalgóba, mert beszélni szeretnék vele. És csodák csodájára pár percen belül ott volt. Én bocsánatot kértem az előző estéért, majd vagy egy órát beszélgettünk, mintha már régen ismernénk egymást. Aztán megfogta a kezemet, de olyan erősen, hogy a mai napig nem tudta elengedni, - s ma már nem is akarja.

Tíz nap tökéletes boldogság következett! Elcsattantak az első csókok és színte valószerűtlenul sokat voltunk együtt. A tanárok szabhattak volna korlátokat nekünk, de hamar feladták s csak legyintettek, ha láttak, mert talán Ők is érezték, hogy ez egy életre szól! De ott akkor eljött az utolsó nap. Bár csak fizikailag, de búcsúzni kellett. Én visszamentem Salgótarjánba, Ő Egerbe. Én Budapesten tanultam, Ő Debrecenben. Azt gondolhatnánk, hogy ilyen feltételek mellett 12 évesen nincs nagy jövõje egy szerelemnek. Kivéve akkor, ha az a szerelem eleve elrendeltetett! Majdnem 2 év levelezés következett. Csak levelek. Aztán 14 évesen találkoztunk kétszer, de ezek csak percek voltak. S aztán ismét két év levelezés és ritkán telefonbeszélgetések. 16 éves korunk után már kicsit könnyebb lett. Néha már tudtunk találkozni is.

Beszélgettünk, sétálgattunk....

Aztán egyszer csak vége lett...

Mindkettőnknek jöttek próbálkozások. Én egy házasságba is beleugrottam meggondolatlanul. Akkor kilátástalannak tűnt a kapcsolatunk jövoje, s úgy gondoltam, hogy így talán elfelejthetem Őt. Persze nem sikerült. Született egy kislányom is, akivel nagyon boldog voltam, de a nyugalmamat mégsem sikerült megtalálnom. Még mindíg csak utána vágyakoztam. Szerelmem is próbálta megtalálni a helyét, de mindhiába. Soha nem szakadt meg a kapcsolatunk az évek során. Voltak titkos randevúk, jöttek - mentek hotelszobák, s mindvégig tudtuk, hogy a mi ügyünk még nincs lezárva és az nem lehet, hogy mi nem együtt éljük le az életünket, mert hiszen minket egymásnak teremtettek.

Aztán tavaly én elváltam s végre szép lassan valóra válhattak az oly sok éve dédelgetett álmok. Összeköltöztünk, idén januárban pedig a 30. születésnapomon 30 szál vörös rózsával kérte meg a kezemet a Drága! Aztán Valentin napon - a szülei 30. házassági évfordulóján - megtartottuk az eljegyzést, s most már az esküvőre készülünk! Nagyon boldogok vagyunk együtt és szerencsére kislányom is apjaként szereti a páromat, Ő pedig lányaként tekint rá. Mindketten úgy érezzük, hogy bár sok idő alatt, megpróbáltatásokkal teli úton, de végre "hazataláltunk"!

2004. július 17-én megismerkedésünk 18. évfordulóján mondjuk ki a boldogító "igen"-t ember, s Isten előtt, mert hiszen mi tudjuk, hogy vannak házasságok, melyek az égben köttetnek s ember nem tehet ellene. Beteljesedik, ha úgy van megírva...