Timi és Zoli: a Sors útjai kifürkészhetetlenek

Első találkozás

2004 novemberében találkoztunk, amikor Zoli ahhoz céghez került, ahol négy éve dolgoztam. Emlékszem a pillanatra, hiszen mindenki nagyon várta a régi főkönyvelő helyett érkező új munkatársat, de őszintén szólva, nem volt szerelem első látásra. Kezet fogtunk, a főnökünk viccelődött valamit szokásához híven…

Két év munkatársként

és aztán évekig semmi említésre méltó nem történt. Éltük a saját életünket, és túl sok kapcsolódási pont nem volt. Szinte semmit nem tudtunk egymásról hosszú hónapokig.

Egy idő után rájöttem, hogy az első benyomás most is csalt nálam, mint mindig, és tulajdonképp inkább szimpatikus nekem az új gazdasági igazgató. De ez nem volt több szimpla munkatársi szimpátiánál. Tényleg.

Amikor már mindenki tudta, csak mi nem

Aztán eljött az idő, mi sem tudjuk, hogy mikor, amikor már valami elkezdődött tudat alatt. Mivel mindketten meg voltunk győződve arról, hogy a másik boldog és harmonikus kapcsolatban él, eszünkbe sem jutott semmi olyasmi, ami a végére kialakult köztünk.

Aztán eljött az idő, amikor Zoli mindig kibújt az irodájából, ha lementem a kolléganőihez trécselni, névnapi csokik, válasz a kör-e-mailekre, meg ilyen kis nyalánkságok. De higgyétek el, ekkor még gőzünk sem volt arról, hogy mi szunnyad bennünk. Azt hiszem, ebben az időben legalább egy körülöttünk lévő ember, azért már mindent tudott. Mi még semmit.

Amikor már mi is tudtuk

A felismerés varázsütésre történt. Zoli hamar tudomást szerzett arról, hogy nem voltam boldog a párkapcsolatban, melyben majd’ másfél éve éltem. Én azonban ekkor még mindig azt hittem, ő boldog házasságban él. Ó, pedig milyen messze volt ettől! Fényévekre. Évek óta álmodott arról, hogy olyan nővel éljen együtt, akit igazán szeret…

Egy lakásvásárlás kapcsán önkéntes pénzügyi tanácsadómmá lépett elő, ahogy sok más kollégám esetében is. Így került szóba, hogy ő meg árulja a házat, mert válnak. „Hogy mit csinálsz?!” – villámcsapásként ért a felismerés. És azonnal tudtam, vele akarok élni!

Innen rohamos léptekben pörögtek az események. Levélváltások, zavart pillantások, és állandó nyűglődés. Szeptemberre nemhogy az első randin voltunk túl, de az el- és összeköltözésen is.

Gyors út a közös élethez

Az első szabad pillanattól kezdve együtt vagyunk minden áldott nap (és ez alól "csak" 10 külön töltött éjszaka a kivétel). Azt, hogy együtt akarjuk leélni az életünket, néhány hónap alatt eldöntöttük. Persze, mint rutinos „mellényúlók”, óvatosan bántunk ezzel a kérdéssel, bár mindig felháborodtunk minden hitetlen megnyilvánuláson velünk kapcsolatban. Szerencsére, voltak (és vannak) körülöttünk olyanok, akik kezdettől fogva hittek bennünk. Ez azonban csak azok számára lehetséges, akik maguk is megtalálták a párjukat, és tudják, hogy létezik ilyen kapcsolat. Kompromisszumok, viták és kiabálás nélkül, viszont sok szeretettel, örömmel és boldogsággal.

Lánykérés

Azt hiszem, nem lehet okom panaszra. Bár tudtam, hogy meg fogja kérni a kezem „élesben” is, hiszen már viszonylag rövid idő után, jópárszor megkérdezte, hogy leszek-e a felesége, azért mégiscsak meglepetés volt.

Családlátogató körútról tartottunk hazafelé 2007 Nagyszombatján, amikor felvetette, hogy ugorjunk be egy kávéra, arra a helyre, ahol az első hivatalos randink is volt annak idején. Én naiv, le sem esett, hogy nem is kávézik!  

Azon nevetgéltünk, hogy fél évvel azelőtt milyen zavarban voltunk, és mennyire vicces volt! Aztán előkapta a gyűrűt, és megkérdezte, hogy nem leszek-e a felesége. Annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem válaszolni. Úgyhogy szegénynek mégegyszer meg kellett kérdeznie…

Amint a mellékelt ábra is mutatja, igent mondtam.

Esküvő

2008 januárjában kitűztük esküvőnk dátumát:

2008. szeptember 13.

Post scriptum: Sorszerűség

Nyilván, sokat gondolkodik az ember, vajon meg volt-e írva a Sors könyvében ez a találkozás. A főnököm mindig elégedett mosollyal konstatálja, hogy ő bizony beváltotta ígéretét, miszerint hoz majd ide nekem egy rendes pasit (évekig hallottam ezt tőle függetlenül attól, hogy kinek az oldalán álltam épp). Sorozatos "mérnöki" mellényúlások után egy közgazdászhoz mentem hozzá.

A történet pikantériája, hogy diákkoromban évekig éltünk egymás mellett anélkül, hogy megismertük volna egymást: abba a városba jártam középiskolába, ahol ő 3 éves kora óta nevelkedett. Sőt, mi több, a lakásuk a kollégiumom szomszédságában állt, az osztályfőnököm a szomszéd lépcsőházban élt, ugyanabba a boltba jártunk, stb. Mivel azonban akkoriban ő vidéken járt főiskolára, soha nem találkoztunk, és ez így volt jól. Ha évekkel korábban találkozunk, biztos, hogy nem lett volna tartós kapcsolat belőle. Mindkettőnknek át kellett élnünk a sorozatos mellényúlásokat, a viharos kapcsolatokat, hogy végül értékelni tudjuk egymást, a szerelmet, az odaadást és a megbecsülést...

Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4